Vannak pillanatok az életemben, mikor épp nincs a közelemben senki, és ezekben a pillanatokban önfeledve gondolataimba mélyedek, oly anyira, hogy sokszor az ismerösöket sem veszem észre az utcán, vagy bárhol ahol elhaladok mellettük.

Egy ideig, azzal utöttem el az idöt, amig a buszomra vartam, hogy leültem egy parkba, ahol sok ember jar es figyeltem az arcokat. Jo szorakozás volt, egyben életem legrosszabb döntése is, mivel mostanra mar annyi arcot lattam, ha meglatok egy emert akit nem ismerek ugyis azt érzem, hogy ismerem, vagyis valojában arrol vann szo, hogy nem is ismerem csupan mar lattam valahol. Csak az a legrosszabb az egészben, hogy nem tudom hova tenni, idegesitő egy dolog tudd lenni.

Visszatérve az arcokhoz, ammi minden arcon szerintem a legkülönlegesebb az a szem...az az ami mindent elárul a viselöjéröl. Na jo azért nem épp mindent, azt például nem látjuk benne, hogy az iletö milyen szinü bugyit visel XD...

Ma ismét láttam azt a két szempárt

Izzó jeges tekintet, észveszelytő,                                        

Egyben csodásan szikrázó!                                                                 

Látványátol megtorppanva álltam.                                                                     

S akárhogy is félre nézni nem tudtam,                                                         

Vagy talán csak nem is akartam,                                                                 

És csak némán bámultam.

Világoskék... szürke.                                                                       

Mosolyog rám derülve!                                                                                    

Én meg szemeiben elmerülve,                                                                         

Észre sem vettem, ki a viselője...

A szomszédbácsi unokája...                                                                          

Pont mint én, egy árva,                                                                                    

Se otthona, se családja,                                                                               

Csak egyedül a nagytatája,                                                                         

Meg néhány hütlen barátja.                                                                              

És a magánya!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.