Mint mindenki másnak, nekem is volt olyan ember az életemben akit szerettem, és akiről aszittem, hogy legalább fele anyira szeret mind én öt. A külömbség a "mindenki mástól", hogy nekem nem csak egy ilyen estem volt.

Hiszen alapvetö hibám a makacsságom azzal kapcsolatban, hogy belül minden ember jo, és mindenki megérdemli, hogy szeresség.

Igy rádöbentem, hogy miért volt ennyi félresiklott kapsolatom az életemben... talán még lesz, nem tudhatom elöre.

Ez egy régi, de fellethetetlen pillanat vallomása.

Egy sugárzó nyári napon

egy naiv lány az úton,

döntése súlyos, de elhatározta,

fáj, de ugyis kimondja!

Elindult, hát hosszú útra,

hogy szive párját felkutassa.

S folyton aqz járt a fejében,

hogy vissza fordulni kéne.

De a szivét nyomó gőg,

nem hagyta a büszke nőt!

Ezért gyorsan tovább indult,

makacssága ellene fordult.

Nem volt mit tenni,

vágya ellen nincs mit szólni.

Mert vágyott ő forró ölelésre,

gyülölte is magát érte!

Mily ostoba egy dolog,

olyat szeretni aki csak kint okoz

ki hallott még ekkora butaságot?

S ő? Ott keresi a boldogságot.

Poros úton megy egyedül,

már csak maga elöl menekül,

már csak ennyi, eléállni

s minden fájdalmát elé tárni.

Átlépi korlátai küszöbét,

halkan, némán közelit.

Erőt vesz magán, majd belekezd:

"Érzelmeim nyomása lerekeszt!"

Majd csend

csak két sziv fel-dobbanása,

s egy néma hang visitása:

"Nem birom ezt tovább,

én hittem neked, megbántottál!

Naiv voltam, s bolond,

nem láttam valodi arcod.

Hiába bántottál ezerszer,

hiába okoztál annyi sebet,

feledni nem tudlak.

S csak néztem, akár egy vak.

Hát mostmár bárhogy is, de látok!

Ismét elötted állok!"

Két karjával átfogott,

ölelt szoritott, ahogy csak tudott!

"Ne haragudj." ennyit szolt,

s velem némán zokogott.

Már nem tudom mit tegyek, rabja maradok...

Egyet gondolok, s lassan felé hajolok,

valami perzsel, a láng újra fellobban,

közel hajolva a fülébe sutogtam:

"A szó elszáll, s csak sirás marad,

szerelmed nem érzem, felszakaszt

egy sebet bent a szivemben,

bizonyits, s akkor minden rendben!"

Gyorsan fordulok, sietve indulok

ne lássa, titkos könnyem arcomon csorog.

Mostmár megyek

nem tudomk miért, remegek...

Megyek egyre gyorsabban,

sűrű erdő, elrejti fájdalmam

fáj a szivem, nagyon sajog,

mostmár érte is ordithatok!

Ha szeret megkeres,

nyughatatlan szivem heves,

nem érzem a lábam, lerogyok,

zsibognak a tagjaim... zokogok.

Meg kell tudnom szerete!

Rohanok a sürűből a fénybe.

Hajt egy erő, félelem,

mert en csak őt szeretem!

Azon még néha el el gondolkodom, hogy vajon ténleg szerettem, vagy csak a köztünk levő ellentét volt az ami hozzá láncolt. Mikor átölelt teljesen magával ragadott, s közben gyilkolt belül, anyira édes volt az a fájdalom, olyan volt mint egy drog, egyre jobban kellett. Mikor meg megbántott azt akarta, hogy én álljak oda és közöljem vele azt hogy semmi baj, különös modszerei voltak, mindig megprobált féltékennyé tenni...sikerült is mindig. Feldühitett, s én folyton csak megbocsájtottam, a rabja VOLTAM. Ma már nem, mára csak én gyötröm valahányszor a közelembe kerül :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.